Az a „kimerevített, égett szélű pillanat”, amelyről Zubornyák Zoltán Édesapám majdnem beszart című kötetének margóján is említést tett, nem pusztán esztétikai metaforaként működik, hanem a történeti emlékezet és a személyes tapasztalat sajátos metszéspontjaként is értelmezhető. A novellák világa több szinten tematizálja a törések, a veszteségek és az identitásproblémák kérdéskörét. Kötetében szervesen megjelenik a melankólia, a megfelelési kényszer, valamint az emberi kapcsolatokban rejlő konfliktusok sokfélesége, a szeretet és a kölcsönös elismerés szépsége.
E szociális attitűdök reprezentálásához a Kádár-kori Budapest díszletei a legmegfelelőbbek, az utcák, magasra nyúló bérházak és betonra épített játszóterek. Viszont a kötet nem csupán egy történeti rekonstrukció, egy szubjektív tapasztalatra épített visszaemlékezés, hanem egy fontos kérdéskör megfogalmazása is: hogy
szükségszerű-e még egy történelmi veszteséggel megtöltött novelláskötet a magyar szépirodalomban?
Van-e még adaptív történelmi hozadéka egy elnyomó rendszert átélt személy múltfeltárásának, vagy a narratíva kiégett és nem tud túlmutatni az évek óta hagyományozott kulturális örökségen?
Zubornyák Zoltán második prózakötete tizenhárom lazán összefűződő novellában járja körül a kései szocializmus szürke hétköznapjait. A kor mindennapi mikrodrámáiban Budapest lakóit jeleníti meg, problémáikat, konfliktusaikat, érzéseiket és tudatlanságukat, betekintést engedve az akkori főváros lehengerlő minimalizmusába.
A szerző legújabb kötete azonnal felhívja magára a figyelmet a provokatív címmel,
illetve a borítón megjelenő éles kontraszttal, amelyet a fekete-fehér kép és a rikító citromsárga szalagcím teremt. A kötet paratextusai – a borító, a fülszöveg és a szerzői kísérőszövegek – sajátos elváráshorizontot teremtenek, amely alapvetően befolyásolja a befogadást. Ezek a keretező elemek nem egyszerűen kiegészítik a szöveget, hanem előzetes értelmezési pozíciót jelölnek ki, ígéreteket fogalmaznak meg. Az író szubjektív reflexióját olvashatjuk az idő múlásáról, amely ebben az esetben a mű igazolásaként hat. Illetve reflektál arra a tényállásra, hogy
a befogadó szórakoztatása mellett kitűzött célja az élete meghatározó pontjainak megelevenítése és megosztása.
A kötethez fűzött elvárásokat fokozzák Péterfy Gergely szavai, aki az elismerő megjegyzéseken túl olyan neves szerzők hagyományait látja megbújni Zubornyák könyvében, mint Kosztolányi Dezsőé, Mándy Iváné és Bereményi Gézáé. A kötet kezdeti olvasási élménye ígéretes, hiszen a mindennapokat reprezentáló realizmus hozzájárul a befogadói érzelmi rezonancia gyors létrejöttéhez. A hiteles utcaképek, a szereplőket körbeölelő környezet részletes leírása alkalmasnak bizonyul arra, hogy a befogadó közel kerüljön a nyolcvanas évek mindennapi tapasztalataihoz. Ugyanakkor a novellák összhatásukban nem érik el a kívánt eredményt, hamar megmutatkoznak a kötet hiányosságai.
Nem mutat fel új perspektívát a történelmi ihletésű, az elnyomást feldolgozó magyar prózában.
Zubornyák ugyanazokkal az eszközökkel és körbeírásokkal próbálja megragadni a kor gyötrelmét, mint Vámos Miklós Utána tánc, Hegedűs Imre János Fehér-fekete vagy Tóth Krisztina Akvárium című kötetei. Hasonlóan az előzőekhez, ebben a kötetben is ,,hétköznapi katarzissal” próbálja megszépíteni az évek múltán sem elfeledett emlékképeket. A sablont követve az irónia és a humor eszközével szeretné megtörni a melankólikus hangulatot, amely egy túlírt téma esetében sokszor az ellenkező hatást éri el. A novellák sorozatszerűsége, ismétlődő dramaturgiai sémái erősödnek, amely a szubjektivitás alól is kiütközik.
A könyv legmarkánsabb gyengesége mégsem sablonszerűségéből fakad, hanem abból, hogy a szerző szakít a novellák műfaji sajátosságaival. Zubornyák röviden, tömören, visszaemlékezésszerűen tárja elénk az elbeszélő felnőtté válását, viszont a fejezetek középpontjában álló hétköznapiság és finom egyszerűség a novellák végére elnyújtottra és monotonra sikerült. Paradox módon pont azokkal a műfaji sajátosságokkal hagyott fel, amelyek a novellák dinamikusságáért felelnek, írásából
sokszor hiányzik a feszült bonyodalom, a cselekmény tempósabb vezetése, a megoldás keresése és a váratlan, csattanószerű lezárás.
A részletes, hosszúra nyúlt bevezetéseket nem követik fordulatok, amelyek fenntartanák az olvasó figyelmét. Mindennek következtében hiányérzet alakul ki az olvasóban, fokozva az elégedetlenség érzését. A figyelem fenntartásában a kötet nyelvezete sem segít, amely sokszor – a szerző hátteréből fakadóan – túlzó leírásokat és színpadias párbeszédeket tartalmaz, és inkább felel meg rendezői habitusnak vagy teátrális megoldásnak, mintsem írói jellegzetességnek.
Zubornyák színészként, rendezőként és producerként is tevékenykedett írói pályafutása előtt,
ennek megfelelően jól ismeri a közönség igényeit és a hatásvadász mechanizmusokat, viszont ebben az esetben ez sem a téma, sem az elbeszélői hang miatt nem adekvát. A tizenhárom novella nem épül egymásra, mégis vannak visszatérő mozzanatok, amelyek segítik az összekapcsolódásukat. Budapest utcái, a jellegzetes Kádár-kockák, az egymást szidalmazó szereplők és különböző emberi kapcsolatok mind-mind körbeölelik a fejezeteket, amelyek így nem tartalmi, sokkal inkább tematikus és hangulati folytonosságot teremtenek. A kötet létrejöttét az író megindokolja, a margón elhelyezett széljegyzetben és a köszönetnyilvánításban is kifejti álláspontját: ,,Ez az írás egy kísérlet, egy kimerevített pillanat, egy fénykép, amely lassan elég, és bár még látjuk az arcokat, a fotó széle már pöndörödik a lángokban.” Ezzel a gesztussal egy értelmezési keretet alakít ki, illetve előrevetíti szerzői intencióit. Az egyéni és kollektív emlékezés működéseként ható allegória nemcsak előfelvetés, hanem egyértelmű felismerése annak, hogy
a szöveg adekvát befogadásához nem elegendő az odafigyelés;
szükség van arra az élettapasztalatra, közös kulturális háttérre és emlékezeti alapra, amely összekapcsolja a szerző és a befogadó horizontját.
A Kádár-kori városi hétköznapok, generációs feszültségek, test és tekintély kettőssége – ezek a találkozási pontok hozzák létre a reflektált prózát. Ehhez pedig szükséges a korban való létezés, hiszen enélkül kiütközik a tudatlanság, a tapasztalat hiánya, amely csorbít az olvasási élményen, így a fiatalabb generációk számára a városi mikronovellák csupán történelmi visszatekintésként, naplószerű bejegyzésként fognak hatni, amely típusból számos hasonló megoldást találhatunk.
Mint a kétezres években született olvasó, az élettapasztalatom hiányából fakadóan hamar szembesülnöm kellett az olvasás megakadásával,
nehézkességével. Hiszen a sok kiskapuzás ismeretlensége, az, hogy sosem szívtam Peter Stuyvesantot és nem láttam a Tecumseh-filmet mindvégig hiányérzetet táplált bennem. A generációk közötti távolság és ellentétek feloldásához – vagy legalábbis érzékeltetéséhez – elengedhetetlen a részletező ábrázolás, a nyomasztó atmoszféra kellő megjelenítése, valamint a megfélemlítés és a szigor érzelmi hatásait felmutató narráció. Azonban ez a műfaj miatt csak korlátozottan megvalósítható, a terjedelem rövid, a cselekmény vezetése feszesebb, és a tartalmi tömörség nem teszi lehetővé a hosszabb lélegzetű leírásokat. Ennek következtében
a szerző egyetlen mentsvára a korokon átívelő problémák megragadása, az emberek esendősége,
ezáltal képes rávilágítani, mi minden maradt meg a késői szocializmusból. Hordozzuk a hegeket, a pesszimista múlt gondolatát, látjuk az omladozó bérházakat és az olcsó Kádár-kockákban élő nagyszülőket. Mindenki szembesül a múló idő érzéketlenségével, a kiégés pillanatával (Te voltál), és sokan átélik, hogy egy szigorú szülő vagy más családtag mindenáron rá akarja erőltetni a saját álmait (Hidegzuhany). De nem kell bemutatni az első szerelem gyönyörű emlékét és a távkapcsolat szörnyűségét (Hen Záp) sem, ahogy azt is tudjuk, milyen gyermekként bajba keveredni és sunyiban elszívni az első szál cigarettánkat (Szellemlift).
Bár az ígért poétikai elemeket, a finom iróniát, a hétköznapiságban rejlő apró csodákat megkaptuk, feltárva a Kádár-kor opálos világában ragadt budapesti emberek szerencsés szerencsétlenségeit, mégsem nyújtott a könyv kiengesztelő lezárást vagy napokig elgondolkodtató cselekményszálakat. A novellák megadják a szórakozás élményét, és kétségtelenül
hozzájárulnak a korszak kulturális emlékezetének továbbörökítéséhez,
viszont Zubornyák Zoltán második könyve sem tematikus, sem stiláris szempontból nem emelkedik ki a többi kulturális tapasztalatot feldolgozó kötet közül.
Zubornyák Zoltán: Édesapám majdnem beszart, K.A.S. Kiadó, 2025.
A borítófotó forrása: a szerző Facebook-oldala
